Wesselényi Miklós (1796-1850)

Széchenyi barátja, báró, főnemes és magyar birtokos, akinek nemesi földjei Kelet-Magyarországon és Erdélyben voltak.

A reformkor küszöbén 1821-ben és 1822-ben Széchenyivel összebarátkozva hosszabb utazást tett Nyugat-Európában (Franciaországban és Angliában), mely nagy hatást tett rá az ott tapasztalt fellendülés miatt. Visszatértük után a diéta főrendű ellenzék vezérei lettek.

Az 1830-as és az 1832/36-os diétán már jelen van az ellenzék egyik elismert vezetőjeként. Élete fő művét 1833-ban írja, címe: Balítéletek.

Wesselényi a hagyományos rendi sérelmi politika híve volt, így a kormányzatot tartotta felelősnek az ország elmaradottságáért. Nem törekedett ugyan a birodalmi keretek szétrombolására, de a legszélesebb körű önrendelkezés elérését tekintette céljának, mely szerinte biztosítaná a megfelelő feltételeket a modernizációhoz. Emellett fontos különbség volt közöttük, hogy Wesselényi nem az arisztokrácia, hanem a köznemesi tömegek megnyerésével képzelte el a reformok végrehajtását. Széchenyi önmérsékletre akarta inteni a Wesselényi féle önrendelkezés pártiakat és őszintén hitte, hogy a kormányzat közreműködésre bírható a reformok terén, mely az arisztokrácia vezetésével fog megvalósulni

Még 1835 elején előbb az erdélyi, majd a magyarországi királyi tábla is perbe fogta – előbbi az 1835–36-os erdélyi országgyűlés üléseiről készített naplónak a cenzúrát megkerülő terjesztése miatt, utóbbi az 1834. decemberi nagykárolyi megyegyűlésen elmondott beszéde miatt, melyben igen élesen bírálta a kormányzatot az úrbéri reformok elbuktatásáért.

Később 1838-ban az ellene folyó per alatt a pesti árvízben életeket mentett, ezért az „árvízi hajós” nevet kapta. A perben három év börtönre ítélték, a büntetését a budai várban kezdte tölteni. Két hónap után engedélyezték, hogy – rendőri felügyelet alatt – súlyosbodó szembaja gyógykezelésére az ismert morvaországi gyógyhelyre, Grafenbergbe utazzék. Innen 1843-ban tért haza és 1848-ig zsibói birtokain élt mint Kolozs vámegye alispánja. 1848-ban vakon s betegen jelentős része volt abban, hogy a kolozsvári országyűlés is kimondta Erdély unióját Magyarországgal. Ezzel a magyar országgyűlésnek is tagja lett, de már 1848 szeptemberében családjával Gräfenbergbe menekült, mert a forradalom nehézségeinek felismerése után elvesztette hitét az ellenállás sikerében. Döntését testi rokkantsága is indokolta. A szabadságharc alatt végig Sziléziában ápolta felesége.

Később tüdőgyulladást kapott és 1850 április 21-én Pesten meghalt

***